igaz sablonok meg sablonos igazságok.

minden kapcsolatban beáll - vagy ez csak nálam van menü soron?- egy séma, ahogy a veszekedés a békülés és a jobb idők egymást követik, sőt beáll egy séma, ami alapján a veszekedések vagy békülések zajlanak.. így legfeljebb egy év után, látod azt is, hogy a dolgok nem változnak. és nem mert igazából az hónapok alatt kideül, de azért az ember szeret kicsit több esélyt adni a lehetetlennek, ha fontos neki..
na és amikor már fix, hogy semmi sem lesz jobb, az álmok porba hullnak és lelépsz. legalábbis én ezt szoktam csinálni, hiszen minek legyek egy olyan kapcsolatban aminek ideig óráig tudom csak viselni a nehezebbik felét? szerintem ezért is van h minden kapcsolatom nagyjából egyforma időt fut. eddig birom reménnyel változás ügyben..

de ez most más mert most nagyobb a tét. ez már az élet, nem valamiféle előjáték vagy próba vagy gyakorlás. ez a kapcsolat mostmár az életem, és függök tőle. és tanulok mindennap. mindennap drága tanulópénzt fizetek azért, hogy függőtől függeni nem okos. és itt nem az átlagos, zavaró káros szenvedélyekről beszélek, hanem a hazugság-függésről. szívemből érzem -gondolom, hogy nem akar ő engem elveszíteni (már csak az is ezt sejteti hogy akkor szakítana) de mégis megteszi, pedig tudja, hogy ez a vége és mégis hazudik nem bírja ki.. vagy nem tudom. szeretném azt hinni, hogy más hajtja, nem pedig az hogy tényleg ennyire gyenge jellem.

ha vele maradok, egész életemben (vagy amíg nem hagy el valaki olyanért akivel őszinte lesz és akit ez majd cseppet sem érdekel) azzal lehetek akibe szerelmes vagyok, de el kell fogadnom a tényt, hogy amíg világ a világ ő újból csalódást és fájdalmat fog majd okozni, és hazudni is fog, úgy, hogy közben tisztán látja, hogy ezzel mennyire bánt, és mégsem érdekli. aminek köszönhetően egész életemben soha nem fogom érezni, hogy szeret, és ha nem érzem a hátralévő időben hogy tényleg valaki szeret akkor értéktelennek fogom magam érezni, és össze leszek törve folyton.. és soha nem leszek boldog. mert hiányozni fog a szeretet és a tisztelet az életemből. legalábbis attól akitől igazán kéne. aki hazudik, nem tisztel. nem akarom ezt. egy cseppet sem akarom.

de mégsem teszem, nem mondom hogy vége. nem hagyom el. nem azért mert nem tudnám kimondani.. hanem azért mert megesküdtem a Holdnak a csillagoknak és önmagamnak a Duna parti Pesti éjszakában amikor együtt fagyoskodtunk egy pléd alatt hogy vele leszek mindíg amíg ő nem akarja hogy vége legyen.. nem azért, mert melegített. hanem azért mert velem fázott. és mert szeretem, örökre szeretem.
bár ezt sem tudja az ember előre. de így érzem most. néha azért rettegek, mert tudom, hogy ha hagynám ezekkel a dolgaival kiölné belőlem a szerelmet.

ez megint olyan nagyon se eleje se vége se értelme poszt lett. közreműködésért köszönet a szívemnek, az agyam még tudta mit írjon de ez a kattogó ketyere mindíg beleugat.. és lám mindig ez a vége.