kínos hallgatás, meg kíntalan hallgatás.

valamiért mostanában nem szimpatizálok a csöndel. ha jó azért nem, mert elmúlik, ha rossz akkor meg szorosan követi vagy szorosan megelőzi kisebb-nagyobb lélekháború. magam vagy magam és Ő ellene. 

na jó, a mondat elejéből kitűnik, hogy pesszimista - e vagyok. a végéből meg, hogy na de jogosan. 

nem teljesen, mert azért el kell mondanom, hogy vannak jó  dolgok is. 

de manapság inkább csak egy nagyrakat ostoba kérdőjel, amikre talán azért nem válaszolunk egymásnak - ám de még magunknak sem- mert félünk és nem akarjuk a választ. megadni- érteni -elfogadni sem. 

 mindig megkapom, hogy csak a rosszat írom le na de... a jót, azt van kivel megosszam, mert ha jó az azt jelenti hogy itt van Ő! nekem, de a rosszat.. olyankor hol van? hol? hát itt mellettem. ütemesen horkol. de csak mostanában, azthiszem meg van kicsit fázva. remélem semmi komoly. máskor meg szuszog. míg én sírok. felkacag álmában néha. amíg én a párnám csücskét rágom. 

és kérdezném, miért lett így, mikor megígértenem fog bántani, mikor én annyira szerelmes voltam és vagyok is belé, és mégis, kérdezném, de nem válaszol, mert nem kérdezhetem, mert nem hallja, mert nem érdekli,mert alszik, mindig alszik, ébren is.. és nem is ez a legfájóbb. hanem, hogy nem rólam álmodik..