van a világűrben egy kisszoba, ahol a bánat súlytalan
.. bezárkóznék. önmagamba. vagy a kezei közé. igazából a szívébe. ha nem volna foglalt. és mindegy is, hogy kinek, mindegy, hogy a régmúlt szerelemnek vagy a hőn csodált műnőknek-férfiaknak. mindegy, de nem neked. bocsánat. bocsánat, hogy megint pofánbaszlak az igazsággal kedves én. bezárkóznék. ha ő belé nem lehet, hát önmagamba.
lehet hogy fáj nekem hallani az igazságot. mármint, az biztos, hogy fáj hallani, de lehet, hogy ez valóban az igazság? beteges vagyok? és szánalmas...? és nem érek semmit..? és mindenki jobb nálam..? ő mondta, hát elhiszem, de nem szép, nagyon nem szép ilyet mondani, még ha így van sem. ma éjjel semmi sem olyan, mint amikor olyan, amilyen... tudom, hogy nincs ő messze, de nincsen közel sem. nincsen is talán, néha tényleg azt érzem, hogy nekem ő nincsen. csak szeretném, hogy legyen. vagyis inkább én nem vagyok neki, számára egyszerűen nemlézetem. így egybe, szóköz nélkül.. ha menekülnél de nincs hova.. ez az otthontalanság otthona.. valamikor volt még ő és én is voltam neki. valamikor egy kicsit nem szánalmasnak és betegesnek látott. valamikor amikor ő nyújtotta remegve felém a kezét és talán látott bennem egy kicsi valamit, talán egy pici reményt, bármire, ha csak egy jó üzletre vagy egy kellemes tíz percre is.. és most ha rámnéz? rám sem néz. rámnéz? átnéz. emlékszem mikor először feltűnt ez. rég volt, még csak hetek teltek el az első találkozás után. a villamoson áltunk. ott elég sokszor álltunk. de akkor tűnt fel elősször. odaléptem és hozzábújtam. átöleltem. egy időután ő is engem, bár talán nem is ölelés volt, csak a karját tette át a vállam fölött. majd a tekintetét elfordította. nem fúrta a nyakamba az arcát. nem nyomta az ajkait a homlokomra.. nem simította az enyémhez az arcát. állt egyenes háttal, felszegett fejjel, semmit mondó tekintettel nézett távolba vesző tekintettel,. máshol járt, hogy hol nem tudom vagy nem is akarom tudni.. sétá a Hold a háztetőn, zsinóron húzza magaután a szivem..
nem tudok már mit. kérdezni? mondani? remélni? azt sem tudom, mit nem tudok. sírtam. a tegnapból át sírtam magam a mába. eltelt egy év megint. másnak még nem, másnak még csak napok, de nekem kerek évfordulót ül ma a Hold, éppen egy hasonló napon születtem. ajándékot kaptam tegnap, gyönyörű ajándékot, és csodáltam gyönyörködtem. de olyan szép az üveggömb fénye, amilyen könnyen eltörik. varázsos ajándék sokszor elhiteti velünk, hogy ami nincs mégis van, és a nemlehet talán mégiscsak lehet. aztán egy szó egy tett egy mondat rádöbbent, hogy az ajándék varázsos. de más nem az. ő nem az, te nem vagy az de főleg TI nem vagytok már azok, ha valaha voltatok is.
mért van az ünnepekben mindig valami melankólikus szürke árnyalat? nem is szükre, talán sötétlila inkább..
